Mint az ókori Rómában... - 6.

A hanyatlás jelei akkoriban és manapság 

Kivonat Gustav Ichelschmidt: WIE IM ALTEN ROM c. könyvéből (1971)

A CSALÁD

A családot kezdetben a római társadalom alappillérének, s kiemelkedő erények forrásának tartották. Az apáé volt a fő tekintély, s a fiatalok a család egységében tanulták meg önmaguk alárendelését és az engedelmességet. A növekvő jóléttel, Kr. u. 2. sz. kezdetén, kezdtek a családi kötelékek fellazulni. A rómaiakat ekkoriban már nem jellemezte általános érvényű célnak való elkötelezettség – még az elemi családi összetartás iránt sem. Az egyén már nem volt igazán kész a közösségnek szolgálni, hanem a saját érdekei álltak az előtérben.

Nem volt már az emberek viselkedését meghatározó uralkodó tekintély. Az apák már nem számítottak követendő példának a fiatalság szemében. Az anyagi javak kezelésével foglalatoskodó felnőttek egyre inkább könnyelműen viszonyultak nevelői kötelességükhöz. A félreértelmezett szabadságban (liberális felfogás) a fenyítés annyira meglazult, hogy a generációs szerepek felcserélődni látszottak és a szülők hagyták, hogy a gyerek uralja őket. A neveletlen és elkényeztetett gyerekek egyre kevésbé voltak alkalmasak a társadalom bevált törvényeihez való alkalmazkodásra, vagy arra, hogy magukat a közjó követelményeinek alávessék. Természetesen nemzedékeken át tartott e fejlődés a szigorú apai akaratnak való alárendeléstől a teljes emancipációig és végül az anarchiáig. Egyre kevésbé értették, hogy a megsemmisülés szélén áll az olyan társadalom, amely csak anyagi célokért küzd és nem ápol tartós családi kapcsolatokat.

A család szétesésével a nők nemi egyenjogúságért folytatott harca is felerősödött. A feleségek felszabadították magukat hétköznapi kötelességeik alól, a saját életüket akarták élni.

A házasságot elavult intézménynek kezdték tartani. Nem ritkán azzal dicsekedtek, hogy mennyi mindenkit tudtak elcsábítani. A botrányos élet normálisnak számított s a házassági hűségre pedig fittyet hánytak. Csak néhányan látták át, hogy a családi életet hordozó erkölcsi elkötelezettség elvetése hamarosan Róma bukását is magával hozza.

Tacitus idejében jelezte a veszélyt. „Germania” című művében a germán nők szemérmességét (tisztaságát) állítja példaként, ezzel akarva polgártársait erkölcsi megújulásra vezetni. A rómaiak a lenézett barbárok erkölcsi szintje alá süllyedtek.

A Róma alapítást követő 500 évben ritkaság számba ment a válás. Az első válást ie. 231-ben mondták ki. Az isz. 2-3. században azonban annyira megingott a házasság megbecsülése, hogy a hosszú ideig tartó házasságok már feltűnést keltettek. Ciceró panaszkodott, hogy úgy nő a válások száma, mintha járvány lenne. Seneca így adott hangot aggódásának: "Némely nők „elválnak, hogy újra házasodjanak, s házasodnak, hogy újra elváljanak.” Martial a házasságot már csak a legális házasságtörés egy formájának látta (!!!).

A későrómaik igyekeztek hatályon kívül helyezni az Augusztus által kiadott házasságtörési törvényt, s a házasságot egyre inkább szükséges rossznak tartották. Érthető hát, hogy néhány uralkodó az állam érdekében a régi római házassági jog felélesztésére szigorú törvényeket bocsátott ki a bigámia, házasságtörés és rokonházasság büntetésére. Diokleciánusz házassági törvényében (295) az emberi erkölcs vallási eredetére utal: „kétségtelenül a halhatatlan istenek kegyesen viszonyulnak a római névhez - mint eddig, úgy a jövőben is - ha meggyőződhetünk, hogy uralmunk alatt minden ember kegyes, istenfélő, nyugodt és tiszta életet folytat, az ősök szokásai szerint.”

A család szétesését azonban nem lehetett feltartóztatni. A legitim házasságot egyre inkább a vadházasság (együttélés) váltotta fel. Már nem érezték elkötelezve magukat a házastársnak, a változatosság és a lehető legnagyobb gyönyörszerzés volt a cél. A római erkölcstelenség mértéke legvilágosabban talán a házasság letűnésében látszik.

Martial epigrammáiban tudósította a szenzációéhes közönséget az újabb és újabb házassági botrányokról. Mint mindig, a nemesek itt is elől jártak a rossz példával. Korábban elítélték a szolgákkal folytatott viszonyt, majd ez magától érthetődő és kritikátlan szokássá vált. (A fiatalok is ezt a példát látták.)

A nők sem maradtak el szabadosságban a férfiak mögött. Mértéktelen hiúságukban a divat minden bolondságának átadták magukat. Igyekezetek nem lemaradni és feltűnést kelteni. A nő értéke szeretői számának függvényeként nőtt.

A nők férfiasodása a férfiak elnőiesedése– ami ma is tapasztalható– szintén a hanyatlás jele.

A nők növekvő emancipációja egyre inkább csökkentette a készséget az anyaságra. Míg a „természetes” vidéki nő első feladatként az anyaság betöltését látta, addig a városi dáma gyermektelenségre vágyott, ami már nem számított szégyennek, mint korábban.

Míg kezdetben állam még fáradozott a házasságra való készségtelenséget legyőzni, a szülések visszaesését nagycsaládosoknak adott jutalommal feltartani s idegen szolgák szaporodását visszaszorítani- de idővel mindez alább hagyott. A külföldi munkásokban olcsó munkaerőt láttak, s az a rabszolganő aki legalább három gyereket szült szabaddá válhatott. A felszabadítottak gyermekei jogilag teljes értékű római polgárrá váltak s hamarosan magas hivatali rangokat is betöltöttek.

Ez is analógiát mutat korunkkal, amikor is a lakosság számának visszaesését a vendégmunkások nagyvonalú felvételével próbálják ellensúlyozni.

Az önszeretet olyan méreteket öltött, hogy a családi terhek nélküli életet részesítették előnyben a sokgyerekűséggel szemben. Főleg a gazdagok akarták javaikat zavartalanul élvezni. Többen igyekeztek, hogy ne legyen utóduk s így vagyonukat szolgáik kapták meg és utódként az alacsonyabb, műveletlen rétegek léptek helyükbe.

A kispolgárság zavartalan élvezetvágytól vezérelve alig viselkedett másképp. Lukréciusz felismerte, hogy a hanyatlás nem kozmikusan meghatározott- mint ahogyan azt néhányan magyarázni igyekeztek- hanem a rómaiak emberi és politikai elzüllésével függ össze. „Gazdagság iránti vágy és vak dicsvágy uralkodik.”

A provinciákon is érezhető volt a szülési arány visszaesése, ami halálos veszélyt jelentett a rómaiaknak. Nem voltak már biológiai tartalékaik, melyekre szükség esetén a birodalom támaszkodhatott volna. Maguknak a császároknak sem volt gyerekük, vagy csak elkorcsosultak. Határtalanul megnőtt az abortuszok száma.

A nők, a biológiai rendeltetésüket figyelmen kívül hagyva, olyan tevékenységek felé fordultak, ami korábban nem volt megengedett számukra. A közéletben is egyre jelentősebb lett a szerepük. Juvenal keserűen gúnyolta kora „sportolónőit”. Némelyek a férfiak vadászatain vettek részt, vagy férfi ruhában a kocsihajtó versenyeken, s lelkesedtek a vívásért vagy az ökölvívásért. A kicsapongásban sem akartak lemaradni. Természetesen a korabeli művészet, irodalom, filozófia és retorika is érdekelte őket. Plotinoszról tudósítják, hogy Rómában jártakor sok női rajongó vette körül.

A halásos unalom miatt a házimunkát némely nő szakmára cserélte fel. Hippokratész olyan nőknél, akik férfiakhoz akartak hasonlítani, kifejezetten férfiakra jellemző betegségeket állapított meg, mint például a köszvény vagy a hajhullás. Seneca józanul jegyezte meg: „Mivel a nőt levetették, férfibetegségekre ítéltettek.” De Seneca el is ismerte, hogy energikusabbak, mint a férfiak és erős nemnek tartotta őket.

Korunkban a nők tetterősebbnek és ellenállóbbnak bizonyulnak, mint a férfiak, s nő az olyan házasságok száma, ahol a feleség dominál. A nemek szerepe egyre inkább megfordulni látszik.2

Az "antiautoriter" (tekintély nélküli) nevelés burjánzik. Mivel túlzott féltésből minden nehézségtől megkímélik az utódot, az a jövőben egyre kevésbé lesz önálló és öntudatos.